Megöregedett a kutyánk. Napjai nagy részét az ajtó előtt mély, öreg álomban tölti. Nagy csattanásokra riad fel, alig lát, alig hall, de a szaglása még rendben. Nagy testű, lassan fordul, különösen a hátsó lábai akadoznak. Anyja collie volt, apja németjuhász-keverék, jó korában egy méter magasra is felugrott, ahogy Lassie, amikor a klasszikus műben lelép a kennelből. Most alig visszi a három lépcsőt, forgalmi helyzetben egy belvárosban eltévedt csuklós buszra hasonlít, sok a koccanás, a lábak alá gabalyodás.

Mindezt a macskák is észrevették, és újra beszoktak a kertbe. Az idegen macska ilyen: otthon érzi magát mindenütt, de sehol sem teljesen. Egy nagy cirmost leptem meg, amikor délután értem haza, a tűző nap ellenére zöldesssárga szemei nagyokat villantak a kert végében, amint elhaladtam látómezeje számára még biztonságosnak vélt szélén. Tudtam, hogy valami rosszban sántikált éppen, ismerem a macskák arckifejezéseit. A kutya az ajtó előtt aludt, óvatosan megsimogattam, hogy felébredjen, mert nagyon megijed, ha az ajtónyitásra eszmél. Mint az öreg katona, aki egyszerre kap a puskája, a bakancsa, a kapcája meg a harci kürtje után, és indulna csatába pedig a laktanyában csak őrségváltás van.

“Na, Mandula, itt vannak a macskák” - mondom neki. Teljes nevén Nelson Mandula, 15 évvel ezelőtt kapta tőlem, még a cipők között botladozó zöldfülűként. Bemegyek a házba, ő alszik tovább. Mit tehetne? A macskák távoltartásához folyamatos őrszolgálat kellene, a kitaposott hadiösvények rendszeres bejárása, éber, folyamatos jelenlét. De már csak szenderlét van, a macska pedig partizán, törvényen kívüli beszivárgó. (Van egy macskánk is, ő félig lakik itt, egyszer megfigyeltem, hogy hol a második otthona, pár házzal arrébb. Vele jó haverságban vannak, ha éppen itt alszik a macska, néha egymáson szuszognak. De az újak idegenek, nem ismerik a játékszabályokat.)

Másnap füvet nyírok, mert nagy a dzsungel meg a dzsindzsa. Az elhanyagolt, “franciás” kert állapotát tanulmányozom. A cserszömörce újabb területeket hódított meg (magasra nő, majd szétterül, elnyomva maga körül mindent, évről-évre koncentrikus körökben újabb és újabb birtokra téve szert), a csalán eltűnt, a hullott dióból sarjadó fácskák és a hibiszkusz aggresszíven nyomulnak előre, ahogy a trombitafolyondár is. A fűnyíró becsülettel irtja őket, sokat látott jószág, a téglát is megharapja, nem fél semmitől, legfeljebb majd köszörülöm kicsit. Sok a zöld, de most nem is akad el, mint tavasszal szokta, amikor több a nedvesség, szívósabbak a növények. Mindennek vége, vége van a nyárnak. 

Ahogy a térdig érő füves gazban hajtok előre, hirtelen puffanást hallok, tollrobbanás a kasztni alatt. Egy fél rigót dobott a gép. Hoppá, itt vannak a macskák, jut eszembe megint a cirmos, aki éppen itt szórt szemeivel villámokat felém. Nem sokkal messzebb egy újabb dögrigót robban elő, a fél szárny és a fej egy métert repül, míg a földbe csavarodva megáll. Lelőtt vadászgép.

Aztán eszembe jut, hogy mostanában nincs madárcsicsergés hajnalonta, pedig évek óta újra volt, ahogy kandúrjaink szépen lassan kifogytak a kertből, az utolsó pedig csak hobbiból jár ide. Most viszont az idegen macskák végleg visszatértek, és rámentek a madarakra, mert a kutya öreg, és nem kergeti el őket. 

Egy utcával arrébb lakik a nagynéném, nagymamám lehetne, ő pedig a szarkákra panaszkodik éppen. A féléves Kökény, egy izgága, robbanékony kis puli fel-alá rohangál a kertben, megtámad mindent, almát, labdát, bogarat. Persze, mondom, fiatal a kutyád, elkergeti a macskákat, a piaci rést pedig hamar meglátták a levegőég csattogó komornyikjai. Nagy hobbiornitológus a néni, a szarkákat nem szívleli, mert elhajták az énekesmadarait. Bosszankodik, de macskája sosem volt, nem is lesz, szögezi le.

Hát így megy ez. Van a madár, a kutya meg a macska is, de a három közül az egyikről le kell mondani a kiskerttulajdonosnak. Háború van.